Volt egyszer egy csapat

Vajon hányszor hangozhatott el az elmúlt évek során a sepsiszentgyörgyi sportbarátok szájából a "Sajnálom, ma délután nem érek rá, játszik a csapat." bocsánatkérő kijelentés?

A Sepsi BC nem egy hagyományos értelemben vett sportklub vagy csapat, hanem egy Babszem Jankóból lett óriás, ami a Mikes Kelemen Líceum sportterméből néhány képzett szakember kitartó munkájának, és a csiszolatlan gyémántköveknek, a későbbi profi játékosoknak és edzőknek, valamint a lelkes szurkolóknak köszönhetően fokozatosan, dobásról dobásra, pontról pontra, és mérkőzésről mérkőzésre jelenséggé vált, társadalmi mozgalommá érett.


Városunk A osztályos női kosárlabdacsapatának mérkőzései nem egydimenziós sportesemények voltak, hisz ami a pályán zajlott az csak egy alkotóeleme volt annak, amiről sokszor a mérkőzések szülte hatalmas feszültségek ellenére még az ellenfél, de folyton a haza integritását féltő román sajtó is elismerően nyilatkozott. A lelátókat zsúfoltságig megtöltő háromszékiek ünnepelni jártak a Szabó Kati sportcsarnokba.

Nagyon sokan még a szabályokat sem ismerték. Voltak olyanok, akik nem is szerették a kosárlabdát, vagy úgy általában a sportot. A csapat minden egyes hazai pályás mérkőzése egy mesés, álomszerű sportünnep volt, ami az összetartozásról szólt. Énekszóval indult, avval zárult, és ami a kettő között zajlott, az is nyugodtan leírható a zene nyelvén. Zöld-fehér csapatszínekbe öltözve, neveikkel a hátukon, az elsőtől az utolsó utáni percig hatalmas kórusként énekelt együtt mindenki. 80, 90, 100! Mekkora siker!

Felemelő, magasztos érzés volt, és büszkeséggel töltött el kicsit-nagyot egyaránt, meccsről meccsre a lelátón lenni, és kezünket szívünkre téve, majd a magasba lendítve egyszerre kiáltani városunk nevét. Szentgyörgy! Szentgyörgy!

Soha ilyen összhang háromszéki csapat és közönsége között nem létezett. A labda kerek, és néha lányaink kifogtak egy-egy rosszabb napot, vagy meglepte őket egy motiváltabb ellenfél, de a közönség sosem tévesztett ritmust vagy hangot. És ha mégis, akkor a csapat játéka volt az, ami újra és újra tűzbe hozta a Gyuri bácsikat, a Jutka néniket, vagy az első sorban türelmetlenül tapicskáló pacsi- és autogramvadász gyerekeket. Micsoda szimbiózis!

De jó volt látni a vendégcsapatok játékosait, amint a román himnusz záró akkordjai után az előttük álló összecsapásra gerjedve, kezeiket összetéve ugrottak a magasba, majd a közel 1500 torokból felcsendülő székely himnusz hallatán picit megdöbbenve ugyan, de újra felsorakoztak lányainkkal szemben, megtisztelve ezáltal a ház szokását és a házigazdákat! Tegye fel a kezét az, aki még ma is libabőrös lesz, ha felidézi ezeket a pillanatokat. Ugye milyen sokan vagyunk?

De sokan vannak azok is, akiket szomorúsággal és bosszúsággal töltenek el a ma eseményei. Mert sajnos a csoda véget ért. Három napnál tovább tartott ugyan, de véget ért. A győzelem édes mámorától ittasan, az öklüket magasba rázók soraiban már korábban is voltak olyanok, akik féltették a csapatot, bennfentesek, akik tudtak egyet s mást csapatunk menedzsmentjéről, kétes pénzügyeiről, és bár segíteni nem tudtak, idejében felismerték, hogy helytelen vágányon halad a szerelvény. De legalább haladt...

Az önkormányzati, városi és megyei költségvetéspótlék, a helyi vállalkozók, szponzorok pénztárcája és segítőkészsége, a belépőkből származó bevételek, de a csapatot anyagilag is támogató közönség feltételek nélküli szeretete és rajongása sem bizonyultak elegendőnek a jelenség, a mozgalom, a csoda, vagy álom, nevezze mindenki annak, aminek azokban a felejthetetlen pillanatokban érezte, szertefoszlásának megakadályozására.

Annak ellenére, hogy a csapatot jobbnál jobb játékosok erősítették, idegenlégiósok, akikhez lassan felnőttek a helyiek, és akik nemzetközi szinten ismert és elismert szakemberek irányítása alatt egyre fényesebb serlegeket (Román Kupa) és érmeket (bajnoki ezüst és bronz) hoztak haza, sőt európai nagyágyúkkal is összemérték erejüket, nem kis sikerrel, érezni lehetett, hogy por került a gépezetbe, ami aztán addig őrölt, addig végezte alattomos munkáját, mígnem a masinéria teljesen leállt.

A játékosok szétszéledtek, az idegenek elhagyták városunkat, és ki tudja mit vittek magukkal? A szépet vagy a kellemetlent? A felemelőt, vagy a megalázót? A pályán harcolók kapitulálását látva, az őket addig kőkemény és megingathatatlan sziklaként támogató Székely Légió is lassan beadta derekát.

Akárhogy nézzük, ez nem méltó befejezése a páratlan sikerkorszaknak. Saját pénzüket a csapatért családjuktól megvonó szurkolóknak, a támogatóknak, a csapatot önzetlen munkával segítőknek, a lányokat bálványként imádó gyerekeinknek, akik az ő sikereiken felbuzdulva ragadtak kezükbe kosárlabdát, ez egy istenes arculütés.

Fanatizmusán túl a székely drukker sportszerű, és ő lenne az első, aki egy jobb ellenség előtt méltósággal, de a küzdelmet soha fel nem adva fejet hajtana, itt azonban láthatatlan ellenséggel kellett megküzdeni. A csapat nem a pályán vérzett el, az élet-halál harcot és a túlélésért folytatott küzdelmet csak mímelve, valahol, valamelyik pénzügyi dosszié banánhéján csúszott el.

A fotókért köszönet Gyurkó Balázs barátunknak, a Sepsi BC kiváló fotósának.

A háromszéki sportélet mindenkori legsikeresebb csapata ma már alig száz néző előtt a Mikes Kelemen Líceum sporttermében vívja haláltusáját. Visszatérni a gyökerekhez nem szégyen, de félő, hogy a csapat, mely anno porból lett, most porrá veszett. Kérdés, hogy főnixmadarunk képes lesz-e újraéledni saját hamvaiból?

A Sepsi BC honlapja már hónapok óta ezzel az üzenettel fogadja látogatóit.